8 év hosszú idő – ezzel nem vitatkozhat egy ötvenéves sem, pláne nem egy húsz! Nos, nagyjából ennyi idő telt el azóta, hogy egy akkor még teljesen ismeretlen angol zenekar megjelentette első nagylemezét, Parachutes címmel. És bizony pontosan ennyit időt kellett várnia magyar-honban azoknak az elbűvölteknek is, akik már akkor, 2000-ben transzba – és térdre – estek a Coldplay zenéjétől. Fel volt adva tehát rendesen a labda!

  
Fotók: Mengyán Anikó

Amint a hír elterjedt a médiában, hogy végre hazánkba látogat a zenekar, szinte egyetlen, zenének picit is elkötelezett ember sem tudott ellenállni az érdeklődésnek. A fanatikusok természetesen zsebnaptárukban számolták vissza a napokat/órákat/éjszakákat a nagy eseményig, egyesek viszont azért dörzsölték a tenyerüket, hogy hátha bukik majd egy hatalmasat a buli – hiszen az új lemezt nem egy alkalommal érték erősen negatív kritikák -, és akkor végre nekik, örök kételkedőknek lesz igazuk. Persze a szemfülesebbek már jó előre bebiztosították maguknak az élményt, és különböző videó-megosztó szájtokon informálódtak a Viva La Vida World Tour várható eseményeiről. Nekik a szeptember 23-ai este nem szolgált annyi meglepetéssel.

Ellentétben velünk… szolid kis 8 fős társaságunk bizony igencsak tátotta a száját az alatt a 24 szám alatt, pedig ebből legalább két ember látta már valahol a zenekart! A Coldplay, történetének eddigi leglátványosabb show-ját hozta mintegy másfél-két órában. Az előadás hűen követte a Viva La Vida Or Death And All His Friends lemez hangulatát és precizitását: az első cipőfűzőtől az utolsó neonlámpában villódzó papírlepkéig minden apró részletnek megvolt a maga szerepe, sugallt valamiféle mondanivalót. A közönség bemelegítésére ez alkalommal Albert Hammond Jr. volt hivatott, s ő a lehető legprofibban tett ennek eleget: egy nem túlságosan hosszú, de annál színvonalasabb háromnegyed órát kaptunk az amerikaitól és bandájától – sőt, picit kedvünk is támadt The Strokes koncerten lenni, de azért ez az ötlet gyorsan elillant... Ugyanis némi átszerelés után már kaptuk is az arcunkba az élményt, olyan erős négyszámos kezdéssel (Violet Hill, Clocks, In My Place, Speed Of Sound + Life in Technicolor intro), hogy valóban kezdtünk megijedni, mi következhet még! A Coldplay rengeteg jól bevált látványelemet meghagyott a mostani turnéban is (pl. Clocks alatti lézerfények!), mert ugye ami egyszer már működött, az másodszorra is fog. Amit talán sajnáltunk, az az, hogy sok klasszikus sláger kimaradt a tracklistből, de hát sajnos ilyen négylemezes zenekarnak lenni, gyakran fel kell tudni áldozni a régit az újért. A zenekar nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy kellőképpen megtisztelje közönségét: Chris Martin sokat kommunikált a nézőkkel - nem egyszer magyarul! -, s ami külön dicséretes volt az az, hogy a nagyon messze ülőkről sem feledkeztek meg. Hátrarohantak a lelátó folyosóján az egyébként legdrágább jegyet birtoklókhoz, hogy nekik is előadjanak két akusztikus számot (The Scientists, Death Will Never Conquer), valamivel ember közelibb formában. Az ezen kívül játszott akusztikus blokk is nagyon kellemes volt, leszámítva a God Put A Smile Upon Your Face feldolgozását, és a néha-néha felcsendülő diszkó-betéteket…

Elégedetten sétálva kifelé az Arénából, azon gondolkoztam, vajon miért látok annyi csalódott arcot. Egyetlen magyarázatot sikerült kiötlenem erre: a Coldplay negyedik albumával megalkotta első igazi stadion-himnusz lemezét, melynek dalait koncerten hallgatva az ember nem kap a fülébe annyival több és lehengerlőbb élményt, mint mondjuk az X&Y turnén egy Fix You alatt. Ezen a dalok hasonló hatást értek el már egy mp3 lejátszóban is, ellentétben a régi albumok nagy-nagy slágereivel, amelyek koncerten szinte életre keltek – a jelenlegiek pedig inkább csak bemutatkoztak. Azért engem vígasztal az, hogy a csalódottság mellett sok örömtől könnyező arcot is elcsíptem!

Fedor Nóra

A fotókért köszönet Mengyán Anikónak!