Végre! Eljutottam egy PUF+SZER koncertre, ami errül is, arrúl is fantasztikus és régóta vágyott élmény volt. Nos, a zenekarom még mindig él és virul, és bár nem álltak a technikai csúcsmegoldások tetőfokán, azért hangulatilag beletettek (egy-két pohár Jégermájsztert) a világ zenetörténetének abba a fejezetébe, ami a lassan induló, de fergetegesbe átcsapó koncertekről szól. Persze ez nagyrészt a közönség érdeme volt (ahogy mindig is szokott lenni), plusz ugye újra működött az a megoldás, hogy ha berúg jól az énekes, akkor sínen van az előadás. Najó, ne túlozzunk, ez nem mindig működik amúgy. De most nagyon. Hát igen, az évek és a tapasztalat!
A lényegre térve: a Szabad Európa Rádió még mindig egy zenekar, sőt, hosszú hónapok óta mondom nekik, hogy most csapjanak a lecsóba (hehe) mert most lenne érdemes, ehelyett mi van? Semmi! Lemezfelvétel tervezgetése, ábrándozás, halogatás, és persze dolgozás, mármint pénzkeresés rendes polgári munkával, mert a zenéléssel ugye nem lehet. És innentől kezdve meg van lőve az egész, mert nincs se pénz, se idő arra, amiért az egész van, mégpedig hogy egy zenekar zenéket találjon ki, játszon el, és tegye le az asztalra. Tényleg nem rosszindulatból mondom (sem itt, sem nekik szemtől szembe) hogy elpazarolják a legjobb lehetőségeket! Hány zenekar tenné össze a két kezét, ha az ő cipőjükbe bújhatnának! Neves bandák előtt léphetnének színpadra, olyan kapcsolatokkal körülvéve, ami nem csak a kitaposott ösvényhez vezetnek, de a jó minőséghez, és hallagatók sokasodásához, mert bizony szépen csengő nevekről van itt szó. Mondjuk szentül hiszem, hogy ami jó az jó, és nem kell hozzá semmi, hogy megtalálja a maga helyét a világban, vagyis egyvalami mégiscsak kell: mégpedig az, hogy csinálni kell! Egy szó mint száz, a SZER százszor ilyen jó zenekar lehetne, ha végre a sarkukra állnának, és lenne valami elképzelésük arról, hogy mit is akarnak (és mikor, és hogyan, meg persze miből, az ugye szintén elég fontos, bár ebben az ügyben tényleg igyekeznek). Állati jó számaik vannak, egyre kevésbé középiskolás szövegekkel.
Régóta szeretem, ahogy képtelenek unalmas dalokat írni, mindig meglepnek a hirtelen váltások, ötletek, riffek, és viccek, és tényleg, zsigerből, vagy genetikusan, de fel tudnak építeni egy számot, kitalálni és megvalósítani, és nem lesz agyonszerkesztett mégsem. Élnek és ütnek a dalok, komolyan még a bárgyúbbak is. Valamitől mégsem, mégsem, nem is tudom. Valamitől mégsem. Kéne az a kicsit még!
Aztán a PUF. Az első, hogy ez a színpad nem valami szerencsés, bár a klubot (Bohémtanya) imádom, és tényleg az egyik legjobb hangulatú Magyarországon, a színpadot nem lehet szeretni. Valójában nem is színpadról van szó, hanem egy teraszról, amit a belső térben építettek, korlátokkal, lépcsővel, burkolat kővel, rendesen, ahogyan illik. A PUF nem nagyon fér el rajta (a Kiscsillag még hagyján, bár náluk is jobban szeretem, ha van az a táncolgatás, amit olyan jól csinál a két frontember és itt sehogysem fér el). És ha már így, cserébe a közönség sem igen fér el azon a fura alakú téren a plafonra kötözött bringák alatt. Azért persze végül a zenekar és a hallgatóság is megtalálta a helyét, és egy lelkes gödöllői csapatnak köszönhetően senki sem maradt szomjas! Ők sem voltak már, az biztos. Laca, az új basszer (aki amúgy a Hiperkarmában lett híres zenész, de most pl Frenkkel is játszik meg a személyes szerelmemmel, Nemes Zolival a Jambalaya formációban, plusz a Liviuszos Kutyavacsorában is) csöndben és teljesen észrevétlenül máris igazi zenekartag lett, könnyen és magától értetődően, ahogy az a passzolós dolgokkal lenni szokott. Mert nagyon passzol, tényleg, mert nem csak technikailag van ott, hanem teljes szívvel is.
A most már kötelezővé lett új számok eljátszása után jöttek a régiek, amire mindig jóval több láb lengedezett a levegőben (pfú, hát tényleg volt táncolás!). Mondjuk én hallgattam volna még a frissebb termésből, de hát tudjuk, hogy már várva várom a lemezt, amit mindezidáig szupertitkos pecsét alatt tart a zenekar, úgy értem még egy árva demót sem hallottam. Lehet hogy ez direkt része a kiéheztetésnek, hogy nagyobb legyen majdan az öröm, de az is lehet, hogy tényleg csak az van, amit a zenekar is állít, hogy egyszerűen nincs is felvétel, mármint ami hallgatható lenne. Simán elhiszem ezt is. Mindenesetre az eredmény ugyanaz: várva várás. Izgulok na :) A koncert végén volt egy kis kívánságműsor, de csak az kívánhatott, aki féldecivel jelentkezett. Na gondolhatod mi lett a vége! Én voltam a klubban a legjózanabb egész este! Nos, ha ismersz, sejtheted milyen állapotok uralkodtak! :)
Még csak annyit teszek hozzá ínycsiklandozásnak, hogy van pár kedvencem az újabb dalok közül, mint például az Azt hittem, ami kicsit mélabús, de pont olyan, mint az igazi PUF számok: rólam szól (és bárki is hallgatja, magára ismer majd benne). "Azt hittem, hogy rég átment a kedves az utcán, hogy nem leszek soha szerelmes most már..." hát nem szép? Annyira bírom ezt a fajta átjárást a dalok között, mikor van egy-egy sor, amiről teljesen egy másik dal jut eszembe, nyilván nem véletlenül. Az új kedvencem pedig a Mi kell hozzá még nevezetű, ami egy boszorkánykoháról szól, és arról, hogy mit kell belefőzni még abba a varázsitalba ahhoz, hogy teljesüljenek (végre!) a kívánságok. Amiből mindig van, sok van, és közülük olyan is, amihez ha megfeszülsz sem találod ki a receptet. Pedig én pl. tudok egyet. Ha nagyon akarod, elárulom, hogy mi kell hozzá! Nyamm!
(fotók by Kálmándy Feri, Szilágyi Levi, mily)
Linkek:
