Minden koncertnek van egy csúcspontja. Ennek a hétfő esti bulinak több ilyenje is volt. Számomra előszöris, amikor végre kinyitottam az első sört a vonaton, ami Firenze felé robogott, és miközben balra a táj suhant el mellettem szédítő gyorsasággal, jobbra pedig jöttek-mentek a jólöltözött olasz utasok, arra gondoltam, ismét tinédzser vagyok, aki hetek óta vár egy koncertre, és egésznap az órát nézi, mikor indulhat el végre. Nem csoda, több, mint két hónapja nem hatolt füleimbe élőzene, errefelé nincs az a dömping, ami Budapesten megszokott, így aztán eseményszámba megy egy ilyen koncert, elérhető távolságon belül.

Kis kóválygás a reneszánsz bölcsőjében, majd végre kiderül, melyik busz visz a stadionhoz, ahol Jovanotti adja új, Safari című lemezének bemutató koncertjét. A turné második állomása ez, két nappal korábban startolt Riminiben. Az előre elkelt összes jegy sejtetni engedte a várható tömeget, ám az olaszok furcsa népek, a stadion előtti hosszú kioszk-soron mindenki a hasát tömi tele jóféle toszkán ínyencséggel. Alkoholizáló fiatalokat alig látni. Egyébéntis lecserélődött már a közönség, a bőgatyás repperek helyett a középgeneráció van többségben, 30 körüli nyugodt pacifisták. Mint ahogy ez az új lemez is már egy érett negyvenes fiatalember tökéletes munkája. A koncert is inkább lassú, romantikus dalokból áll. Persze nem marad el a csúcspont, mint említettem, ami mindig arról ismerszik meg, hogy az énekes bedobja “mindenki pontosan a ritmusra táncol”. Ez bármely számba beépíthető. Ahogy elnéztem, őt magát is meglepte, amikor másodjára a közönség magától kezdte el szajkózni, az egyik új szám kellős közepén. Ez volt a második (nekem, külföldi, kiéhezett rajongónak immár a harmadik, a vonatraszállással együtt). De elmesélem inkább az elejéről.

A stadion jegyszedői meglepően szigorúak. Hiába szeretnék én a küzdőtérre jutni, ami olcsóbb az én (kéz alatt vásárolt) balkonra szólómnál, nem engednek. Négy szintes a stadion nézőtere, engem a középsőbe terelgetnek, ahonnan remekül látni mindent, de én akkoris inkább ott lent szeretnék. Najó, elfoglalom a helyem (=ledobom a táskám a székre és elindulok italt szerezni), a stadion minden egyes szám végén (ami egyelőre CD-ről szól), őrjöng, várja a sztárt. Félórás csúszás van, lassan tényleg ideje volna. Persze én nem sietek sehova, úgyis reggel jövök csak vissza… Aztán sötétbe borul minden, és végre köszönt minket az énekes. Megint pár perces őrjöngés, majd a színpad mögötti kivetítőn az öltözőben bohóckodó zenekart látjuk. Innen indul a koncert. Jovanotti bocsol a késésért, de mint mondja, nagyon jó a hangulat odabent, és inkább megmutatják nekünk is, minthogy, félbeszakítsák. Bent Roberto Pelú gitározik, valaki csörgőzik, épp a Bella című sláger megy. A stadion beszáll, elénekeljük együtt. Aztán megindul a kamerás a zenekar után, és kijönnek végre élőben is. A Safari címadó dalával indítanak, és nagyjából minden számot el is játszanak róla egyszuszra. Csak az első hallásra is slágergyanús “Siamo come il sole a mezzogiorno” marad későbbre, mely a spontán második tetőpontot generálja.

A videósok fáradhatatlanok, jobbnál jobbakat vetítenek és a fények is nagyon rendben vannak, látszik a felkészültség és a belefektetett euróezrek.

Nézem föntről, ahogy ez a majd’ kétméteres nagy gyerek fel-alá szaladgál, pacsizik a közönséggel és leül a színpad szélére, átöleli a gitárost és vállonveregeti a basszerost, röptében elkapja a neki feldobott sapkát és a fejébe húzza, majd továbbadja a túloldalra.

Örökmozgó. Alig bírok betelni vele. Mindig lenyűgöző természetességgel teszvesz a színpadon, és a közönség egy emberként imádja. Vibrálnak az energiák. Végetér az új album blokkja, belekezd a nagy slágerbe, Ragazzo fortunato, de eddigre én már lent vagyok, végre igazán a tömegben. (Ugyanis a mi szintünkön elfogyott a sör, így szabad lett a lejárás a lenti büfékhez. Viva!) Természetesen itt hág a hangulat igazán a magasfokára, a L’ombelico del mondo-nál már tényleg mindenki táncol, felpislantok az emeletre, ahol pár perce ültem, és végre ott is mindenki talpon van, és ropják, mindenki pontosan a ritmusra! A két jamaikai dobos szólópárbajozik, döntetlenben kiegyeznek, és jönnek a slágerek, aztán kész, vége, sötét van, és visszataps. Még mindig azt várom, hogy az öltözőben látott gitáros beugrik, és eljátsszák közös számukat, de úgy tűnik, sajnos csak nézőként jött. A Gente della notte, ráadásszámként félig akusztikusan hangzik el, Jovanotti ül legelöl egy széken, a lábát lógatja, és utána a háttérben kivetített Szaturnuszról monologizál. Globális nézeteit kifejtve továbbmegy, megkér mindenkit, nézzük meg a stadionban elhelyezett plakátjait, melyben a harmadik világ gondjaira hívják fel a figyelmet. Majd még néhány régi dal, és végezetül érzékeny búcsú, a koncert végetért.

Odakint teszek néhány kört, hogy valahol hátha árulják a nemrég megjelent könyvét is, de sajnos mindenhol csak a pólók és szendvicsek hegye. Sör ekkorra már sehol sincs. Pár órával később a Pitti-palota lejtőjén ücsörgök, és próbálom eszembejuttatni, mi is volt az a honlapcím, amit mondott? Nem jut eszembe sohatöbbé. Pedig meg lehet(ne) nézni rajta az összes bolygót, online. Reggel hazavonatozok (visszafelé már kevésbé érdekes), és délután a fórumon megvitatjuk, milyen volt a koncert. Természetesen mindenki szerint zseniális.