Figyelem! A lenti írás a Legelő című lemezről szól, igen személyes hangvételben, és rettentő hosszan! Szóltam!

Nehéz és könnyű is erről a lemezről írni. Nehéz, mert a korong 8 hosszú évet váratott magára, és a PUF számokhoz szokott fület és szívet addig is táplálni kellett, nyilván a régiekkel. Nos, én még a Lecsónak jó lesz című számot is megkedveltem ennyi idő alatt (jó, tudom, hogy a legtöbb embernek nem kell hozzá sok idő). Nehéz most kinyitni az új felé. Könnyű most kinyitni az új felé, mert már olyan kíváncsi voltam arra, hogy hol tart most a zenekar, olyan kíváncsi, hogy belém bújt a kisördög, izgett-mozgott mígnem végül itt volt a kezemben, szépen, lükén, becsomagolva. (Az más kérdés, hogy nem nyithattam ki azonnal, kivártam a sorom! De ez már az az izgalmas, mindent eltöltő várakozás. A jóság előtti.)

Nehéz most erről a lemezről írnom, mert éppen hallgatom, és már éppen ismerem annyira a dalokat, hogy zavarjon, ha rájuk figyelek írás helyett. Könnyű most erről a lemezről írnom, mert már annyira ismerem a számokat, hogy csukott szemmel, vaksötétben is eltalálnak hozzám. Most épp a Mi kell hozzá megy, azzal a fura, indiántáncos résszel, meg még előtte az, ahol bejön a dob, és lendületet kap a dal, ott kezd el forrni a bájital. De most visszateszem az elejére.

A 14 dal közül talán pont ez az első az – Jó reggelt –, amelyik a legközepesebbre sikerült. Se nem gyors, se nem lassú, se nem szürke, se nem színes. Vicces? Megmondó? Nem hinném. Pop szám? Neeem. Szerelmes? Rockos? Hamis? Csúnya? Aranyos? Rádióbarát? Neeeem. Nem, nem, nem. Akkor szabad a gazda, mert nem bírom kitalálni. Ok, ez az a szám, ami pont a második szám előtt kell, hogy jöjjön! De tényleg és pont! És tessék, ott is van. Mondjuk, persze emellett még szól is valamiről, mégpedig szeptember 11-ről, tényleg arról, és arról még jól is ráadásul. De lássuk csak ezt a másodikat! Ezt a címadót! Itt is van. A Bál óta nem találtam még egy ilyen táncolós (igazi táncolós!) dalt, ami ennyire lendületes, és tényleg van benne valami alapvető jóság. Nos, a bölcsiben már nagy slágert aratott, folyton ezt kell énekelnem (ideje megtanulni a szöveget is!), a gyerekek imádják, a fiammal az élen! Nonstop képesek hallgatni, ami nyilván azt jelenti, hogy ősjóság van benne. És tényleg! Egyetlen fölösleges, vagy félretett hang sincs benne! Kiváló koncert dal, ugyanúgy, ahogy marketing szempontból is valóban ennek kellett a lemez címadójának lennie. Egyértelmű. Az a riff az elején, az a már önmagában is dallamos szöveg. Tényleg! (Pedig abban a kiskocsmában a Nagymező utcánál, ott, ahol Balázzsal és Lecsóval ültünk és elhangzott ez a szó – Legelő – mint címötlet, és teljesen ridegnek és távolinak tűnt, akkor és ott még egyáltalán nem sejtettem, hogy most már magától értetődőnek fogom gondolni.)

A Gólya. Emlékszem egy Gödrös estre úgy egy évvel ezelőttről. Kardos a büfépultnál ácsorgott de nem italra várt, hanem körmölt valamit. Sebtiben. Mikor mellé álltam még hozzáírt egy sort és csak utána figyelt rám. Aztán a termést oda adta Lecsónak. Nem tudom pontosan mi volt a papíron, de a Gólyáról mindig ez a jelenet jut eszembe, no meg a kocsis számról is (amúgy azt hiszem, inkább annak pár sora lehetett). A másik, ami szintén eszembe jut, az az első Hunniás Kafkaz est, amikor Janó még annyira zavarban volt, hogy meghívta Lecsót vendégnek. Szóval ketten voltak zavarban! Mindenesetre eljátszották ezt a tökéletes, rettentő szép és számomra sokat mondó dalt együtt. Erre mindig emlékezni fogok, nem csak azért, mert felvettük videóra, hanem mert van ebben a dalban valami, és van ebben a két pasiban valami, ami számomra rettentő szép. Ahogy ez a dal is. És igen, most már Anikó énekével is nagyon szeretem! Egyébként pedig meglep, hogy – rajtam kívül – még senkit sem találtam, akinek szintén a gyermekáldásról szól a Gólya, és nem csak azért, mert már éltem együtt gólyákkal – Afrikában.

A Mi kell hozzá egyértelműen boszorkánykonyha dal, de erről már értekeztem korábban, a lemez szintén meghatározó dala. Amúgy vannak benne nagyon fontos sorok, a rejtőzéstől a sebre való pálinka öntésig, úúú de életszagú.

Aztán vannak még a duettek ugye, amik mostanában (legalábbis az elmúlt 8 évben) nem maradhatnak le a PUF lemezekről. Az aktuális az állatos, amit már születése óta ismerek. Sosem gondoltam volna – mikor a csupasz dalt hallgattam hosszú hónapokkal ezelőtt – hogy ebből valaha duett lesz majd. Meglepődtem. Nem mondom, hogy a kedvencem, de nagyon is van helye a lemezen. Amúgy kicsit azt remélem, hogy mire leírom ezeket a sorokat, találok majd valami összegzés-szerűt. Ez a dal, például, egészen afelé mutat.

Csakhogy jön a Kicsikocsi művésznéven megismert szám, ami egy komédia-tragikum. Vagy – hogy is mondta Lecsó? Ja igen – rock ballada. Ez az első dal a lemezen, ami egyértelműen elrugaszkodik a kisélettől, annak fizikai és mentális síkjától is – bár az autószxes rész eléggé életszagú – és egy képzelt – vagy tévében látott – világot vázol fel. Ja van benne egy apróság, amit nagyon szeretek, mégpedig az az icipici „háá” a slágeres szöveg után.

Na a soron következő lassú – bevallom – rettentően meglepett. Elsőre Szandi. Másodikra Máté Péter, ami már egy jó jel, édes emlékeket ébreszt. Aztán meghallgattam (százszor) újra és újra, és azon kaptam magam, hogy reggel ezt éneklem a buszon, megszerettem, és tudod mit? Édes emlékeket ébreszt az édesanyámról. Ha nem tudnám, hogy miről szól valójában, akkor is erről szólna számomra. Arról, amikor búcsú nélkül maradsz egyedül, arról a pillanatról, amikor felnősz.

És itt pont jókor jön a bárányos dal, amit még mindig némi kétséggel fogadok. Annyira szomorú (Félelmetes? Pesszimista?), hogy nem szívesen hallgatom, pedig tényleg pont ide való. Mondjuk a számvégi gitárkavalkád kicsit javít a helyzeten, de azt hiszem ez lesz nekem a büfés dal, már ha egyáltalán elhangzik majd koncerten valaha is.

A múlt, nos, szerintem a jövőről szól. Ráadásul egy pont olyanról, ami a lemez elejéhez képest egy ellentétes világot mutat be. Nem is igazán ellentétes, hanem ha az első pár dal a szív, akkor ez a dal az ész. A listákkal, az előre elgondolt tervekkel, a fegyelemmel, és különösen azzal, amit az a sor árul el, hogy „boldogan dolgozom érte”, ami azóta a fejemben cseng, hogy először hallottam. Azt hiszem, itt kezdődik a felnőtt lét, amikor belátod, hogy dolgozni kell mindenért. Az álmokért, a pénzért, a szerelemért. Vagyis azért, ami marad belőle. Vagyis azért, hogy maradjon belőle.

Megmaradjon az a szoros, semmihez sem fogható kötelék is közted és a gyermeked közt, na erről szól nekem a Gyerek. Az elengedésről. Fájdalmas, hosszú, nehéz lecke. Miközben (micsoda utolsó szó!!) lehet, hogy pont elrontasz vele mindent. De az is lehet, hogy megtartod örökre.

És végre elérkeztünk az első-hallásra-kedvenc dalomhoz (Szarvas). Tökéletes töltéssel indul, ami – úristen de mennyire! – végig megmarad. És egy mesekönyvet tudnék rá rajzolni (rajzoltam is már százat a fejemben!). Szerelmeset! Ez a dal egy vallomás, és pont olyan, mint egy igazi vallomás: nem lehet eldönteni, hogy igazi, vagy képzelt. De ha képzelt (ami legtöbbször sosem derül ki), akkor is igaznak tűnik (hiszen sosem derül ki, hogy csak képzelt).

Az Eperszezon a másik büfés szám, de pont jó, hogy van ilyen, és jó helyen, mert a következő dalra már vissza kell érni. Amúgy az epresben azt bírom, hogy szerepel benne a Szajha és a Partizán. Bírom az ilyen kacsintásokat a dalokban.

És megjött végre a borozgatós szám, pont jókor, hisz a büfében jártunk. Azt hiszem, hogy ez a dal egy furcsa naplórészlet. És az író maga sem tudja, hogy vidám, vagy szomorú legyen. Azt hiszem pont arról a pillanatról szól, amikor elért valamit, amit megálmodott. Boldogság a célba érni, de szomorú, hogy vége az álomnak. Kell-e új álom, vagy itt érdemes megállni? Kell-e új szerelem, vagy érdemes dolgozni a régiért? Jó-e most, vagy lehetne jobb is? Kicsit magányos ez a dal. De hát persze, hogy az, minden döntést egyedül kell meghozni. Azt meg pláne, hogy megérkeztél-e valahová az életedben, vagy még menni, keresni kell. Amúgy most hogy belegondoltam, mindvégig a lemez mondandójáról írtam (vagy amit annak képzelek!), vagyis amit számomra mond. A zenéről megfeledkeztem. És ez jó. A zene tulajdonképpen nem fontos ezen az albumon. Vagyis mit beszélek, persze, hogy fontos, de pont úgy, teljesen úgy, ahogy a filmekben! A történet lapos és unalmas lenne az aláfestő háttérzene nélkül, ami pont akkor hangosodik és gyorsul fel, amikor izgalmas rész jön, és pont akkor szelídül meg és válik andalgóssá, amikor a két főhős mélyen egymás szemébe néz mielőtt szenvedélyes csókban forrna össze az ajkuk (később az ágyékuk). Ez a lemez nekem – tulajdonképpen – egy film, ahol igenis nagyon fontos a zene, de a történet nélkül nem működne. A ritmus az, ami nagyon fontos ezeknél a daloknál! A hangulat, a lüktetés, valami ősi, mélyről, tudatalattiból jövő lüktetés, az ösztön. Szerintem ez a lemez pont arról a korról szól, amiben a zenekar van. Úgy értem, hogy kor, hogy életkor, korszak, élet-korszak. Az, amikor már nincs visszaút az öregedéstől, de nem is jó szó ez, hogy öregedés. Hanem inkább változás. Mintha – úgy tűnik – a kamaszkor inverze lenne az életnek ez a része. Na mindegy, nem akarom túlragozni, mert szerintem még előttem áll ez a rész, és végül is – bár most már mindegy – nem is kell megfejteni egy albumot. Csakhogy ez a 14 szám túlságosan is filozófus lett, és nem feltétlen a szövegek miatt, hanem pont a filmsége miatt. A hangulat, a lüktetés miatt, ami lassú, mint az erekben pumpáló vér ritmusa. Nem tudom jobban elmondani, és nyilván nem is kell. Csak hangosan gondolkodtam. Elnézést, ha túl sokáig.

Ja, a Delfin! Szerintem a legpoposabb dal a lemezen. Jó, hogy a végére került. Van benne a Tengerből, de inkább olyan, mintha egy motorcsónakon tartanám a szélbe az arcomat (könnyed, végtelen). A főhős pedig a kormánykereket fogva elhúz a naplementében, kinyit a kamera, és a szélesvásznú képen csak a Tenger és az Ég látszik aranyban, majd ezüstben, a motorcsónak egyre kisebb ponttá válik, miközben a horizont csak tágul, és az utolsó pillanatban, még mielőtt a pont a horizont részévé válna, vége van a filmnek.